2017. április 5. volt a mi nagy napunk. Papíron. Biztos voltam benne, hogy az én lányom pontos lesz és gyors. Hiszen majdnem 9 hónapig minden nap megkértem, hogy időben jöjjön és ne okozzon túl nagy fájdalmat. Megbeszéltem vele, hogy nagyon vigyázunk egymásra. Azt is kértem, hogy ne április elsején szülessen, mert biztos cikizni fogják a suliban emiatt. De persze, nem mindenben hallgatott rám.
Április elsején, szombaton hajnalban már úgy ébredtem, furcsa dolgok vannak velem. Reggel mondtam is Zsombornak, itt valami elkezdődött, de azért intézzünk mindent úgy, ahogy terveztük. Reggel még összebújtunk, kávéztunk, megreggeliztem, aztán elindultunk bevásárolni. Ekkor már erősebb fájásokat éreztem, olyan igazi, derékból induló mélyeket.
"Nem baj, papa, menjünk Tescoba és Obiba! Muskátlit akarok ültetni, mielőtt Fruzsika megérkezik."
El is mentünk, majd az Obi hatalmas polcai között félrehúzódva kicsit meg-megálltam mélyeket lélegezve túlélni a fájásokat. Aztán a Tescoban ugyanez történt, közben azért fél szemmel figyeltem, nem néz-e valaki. Hazaértünk egyben, Zsombor nekiállt az ebédnek (sosem fogom elfelejteni, paradicsomleves és túrógombóc volt a menü), én hajat mostam, letusoltam, muskátlit ültettem, közben számoltam az összehúzódásokat. Dél körül fel is hívtam a szülésznőt, vajon ez már AZ lesz? Meddig maradjak itthon, mit csináljak? Igazából azt hiszem, végig higgadt voltam, csupán az járt a fejemben, hogy vajon tényleg április elsejét választja magának a kislányom? Dacol az anyjával már most?! Ebéd után a kanapén viseltem el a fájásokat, az rosszabb volt, mint állva, közben Zsombor masszírozta a derekamat. Délután 2 körül ismét hívtam a szülésznőt, vajon menjünk-e most már, aki közölte, hogy azonnal induljunk el. Fél óra múlva már a ctg-re kötve, hálóingben feküdtem a vajúdóban Zsomborral az oldalamon, küzdve az összehúzódásokkal. Fél 4 környékén jött az orvosom, hogy akkor most már ideje magzatburkot repeszteni, majd halkan hozzátette: "Na, most jönnek az igazi fájások." Gondoltam, de szuper, akkor ezek mik voltak?! Nem telt el 10 perc, kiderült, hogy nem viccelt az orvos. Áttotyogtunk a szülőszobára, ahol azonnal ledobtam a hálóingem (és én még azon izgultam, miben leszek szülés közben...), és beálltam a zuhany alá. Zsombor engedte a hátamra a langyos vizet, én pedig szorítottam a kapaszkodót, és arra gondoltam, ez bizony hamarosan ki fog innen törni, ha ennyire húzom. Azt hiszem, a lehető legkényelmesebb póz számomra állva volt, mert amint lefeküdtem, hogy megvizsgáljon az orvos, sokkal rosszabbnak éltem meg a fájásokat. Emlékszem, több meglepetésben is részem volt a vajúdás és a szülés alatt. Először az tűnt fel, hogy mennyire nem érdekel, hogy anyaszült meztelenül szenvedek, pedig én aztán jócskán szégyenlős vagyok és önértékelési zavarokkal is küzdök, de itt tökéletes volt ez így. Másodszor furcsa volt, hogy micsoda bizalom alakult ki azzal a bábával, akivel előtte egyszer találkoztunk egy 2 órás körbevezetésen. Vakon bíztam benne és az orvosomban, eszembe sem jutott, hogy bármi baj lehet.
"Nem baj, papa, menjünk Tescoba és Obiba! Muskátlit akarok ültetni, mielőtt Fruzsika megérkezik."
El is mentünk, majd az Obi hatalmas polcai között félrehúzódva kicsit meg-megálltam mélyeket lélegezve túlélni a fájásokat. Aztán a Tescoban ugyanez történt, közben azért fél szemmel figyeltem, nem néz-e valaki. Hazaértünk egyben, Zsombor nekiállt az ebédnek (sosem fogom elfelejteni, paradicsomleves és túrógombóc volt a menü), én hajat mostam, letusoltam, muskátlit ültettem, közben számoltam az összehúzódásokat. Dél körül fel is hívtam a szülésznőt, vajon ez már AZ lesz? Meddig maradjak itthon, mit csináljak? Igazából azt hiszem, végig higgadt voltam, csupán az járt a fejemben, hogy vajon tényleg április elsejét választja magának a kislányom? Dacol az anyjával már most?! Ebéd után a kanapén viseltem el a fájásokat, az rosszabb volt, mint állva, közben Zsombor masszírozta a derekamat. Délután 2 körül ismét hívtam a szülésznőt, vajon menjünk-e most már, aki közölte, hogy azonnal induljunk el. Fél óra múlva már a ctg-re kötve, hálóingben feküdtem a vajúdóban Zsomborral az oldalamon, küzdve az összehúzódásokkal. Fél 4 környékén jött az orvosom, hogy akkor most már ideje magzatburkot repeszteni, majd halkan hozzátette: "Na, most jönnek az igazi fájások." Gondoltam, de szuper, akkor ezek mik voltak?! Nem telt el 10 perc, kiderült, hogy nem viccelt az orvos. Áttotyogtunk a szülőszobára, ahol azonnal ledobtam a hálóingem (és én még azon izgultam, miben leszek szülés közben...), és beálltam a zuhany alá. Zsombor engedte a hátamra a langyos vizet, én pedig szorítottam a kapaszkodót, és arra gondoltam, ez bizony hamarosan ki fog innen törni, ha ennyire húzom. Azt hiszem, a lehető legkényelmesebb póz számomra állva volt, mert amint lefeküdtem, hogy megvizsgáljon az orvos, sokkal rosszabbnak éltem meg a fájásokat. Emlékszem, több meglepetésben is részem volt a vajúdás és a szülés alatt. Először az tűnt fel, hogy mennyire nem érdekel, hogy anyaszült meztelenül szenvedek, pedig én aztán jócskán szégyenlős vagyok és önértékelési zavarokkal is küzdök, de itt tökéletes volt ez így. Másodszor furcsa volt, hogy micsoda bizalom alakult ki azzal a bábával, akivel előtte egyszer találkoztunk egy 2 órás körbevezetésen. Vakon bíztam benne és az orvosomban, eszembe sem jutott, hogy bármi baj lehet.
Aztán meglepett az első vércsepp, amit megláttam az állva vajúdás során. Egészen bepánikoltam, majd közölték, hogy bár látni nem fogom, de higgyem el, ennél jóval több lesz még itt.
Az pedig, hogy a férjem ott volt velem az első perctől kezdve, és hagyta, hogy szinte széttépjem a karját, belekarmoljak és ránehezedjek, hatalmas erőt adott. Elég volt ránéznem, és nem is tűnt olyan borzasztónak az egész. Pedig igazából az volt. Sokkal borzasztóbb, mint hittem.
Fél 6 lehetett, amikor finoman javasolta a szülésznő, hogy most már itt az idő a tolásra. Na, azt hiszem, ott lett elegem. Ott gondoltam magamban, hogy ha én itt ezzel végzek, hülye leszek második gyereket vállalni. Nem tudok szavakat találni rá, de azt éreztem, hogy szétszakad a testem alul-felül, hogy kiszáradtam, hogy nyelni sem tudok, hogy elzsibbadt a combom, és közben néztem az órát, és azon morfondíroztam, mikor jön már ki. És akkor megkérdezte az orvos, akarom-e megsimogatni a kis fejét. Akarom-e? Hát persze, de hogyan és hol van és mikor vehetem kézbe? Hatalmas motiváció volt az a pár másodpercnyi simogatás. Mert hogy hiába toltam és nyomtam, nem voltam elég erős, és szegénykém csak azt várta, hogy kijöhessen. Hát ettől az érintéstől új erőre kaptam, és 17:54 perckor úgy éreztem, most fogok kettészakadni, majd felsírt Fruzsina Zselyke az ő kis panaszos hangján, mondván, mi tartott ennyi ideig?!
Szerencsére nem szakadtam ketté. Egyben maradtam, hiszen ahogyan azt mi megbeszéltük a kislányommal, vigyáztunk egymásra.
Tökéletes egészséggel, kicsit rövid köldökzsinórral, és a csodálatos mázas testével 3,5 óra alatt megszületett. Ott volt velem és Zsomborral, akit még nem láttam sosem ennyire megszeppenve.
Miután minden kötelező vizsgálat, orvosi ellenőrzés és egy kis helyreigazitás megvolt, kaptunk 2 órát hármasban. Nem tértem magamhoz. Sokkolt az egész. Hogy megcsináltam, nem haltam bele, nem repedtem szét, nem esett bajunk, egészséges és most már itt van a kezeimben. Sokkolt az is, hogy mennyire pici és törékeny. Nem fogtam fel, hogy hamarosan egymagam kell őt ellátnom, hogy mennyire oda kell majd figyelnem. Akkor ott éppen csak annyi erőm volt, hogy mosolyogjak rá és pár szót váltsunk Zsomborral. Azt mondta, fogalma nem volt, hogyan tudja enyhíteni a fájdalmam, csak annyit látott, hogy iszonyatosan szenvedek, hogy eltorzul az arcom, és néha halkan csak annyit tudott kinyögni: "Úristen, mama!". De megnyugtattam, ez így volt rendben, nem is csinálhatta volna jobban. A lényeg az volt, hogy mellettem legyen.
Azóta már eltelt 5 hónap, most szeptember eleje van. Nagyra nőtt ez az akkor olyan aprócska, 3170 grammal született kislány, akit már a magzatmáz és a vér ellenére is gyönyörűnek láttam. A szülés minden részletére emlékszem. Nem fogom elfelejteni, hogy mennyire fájt, mégis hálás vagyok, hogy így történt, mert könnyű, gyors és problémamentes születést adhattam neki. És hogy a mostani fejemmel vállalnám-e ezt újra? Továbbra is azt mondom, nem, ennek a gyermeknek nem lesz kistestvére. De ez már egy másik történet...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése