Minden más

Amióta felfogtuk (illetve azt hittük, hogy felfogtuk), hogy szülők leszünk, tudtuk, minden megváltozik. Az egész addigi, jól kialakított közös kis életünk nincs többé. Mikor megtudtam, hogy babánk lesz, már 5. éve éltünk együtt, és nagyon élveztük minden percét. Megvoltak a mindennapos rituálék: én keltem korábban, és mire Zsombor felkelt, már többnyire úton voltam dolgozni; és minden egyes nap együtt mentünk haza nap végén. Hétvégeken szinte egyszerre ébredtünk, tévé előtt kávéztunk-ébredeztünk. Mindketten alapvetően otthonülő, nyugis, lusta emberek vagyunk, akik szeretnek szép komótosan kitalálni egy-egy hétvégi programot. Mindig közösen főztünk, és a szombat-vasárnapi ebéd utáni pihenésről csak nagyon kivételes esetben mondtunk le. Imádtuk az életünket.

Tudtuk, hogy ennek így ebben a formában örökre vége lesz, de legalábbis átalakul. Nem estünk kétségbe, vártuk nagyon az új életet.
A terhességem alatt maradt a megszokott rutin, de a hétvégi sziesztáink az új alvási szokásaim miatt változtak. Képtelen voltam a kanapén szundítani, képtelen voltam a hálófülkénkben aludni, képtelen voltam közös takaró alá bújni. Sem oldalt, sem hanyatt nem volt jó. Plusz takaró kellett alám, mögém, mellém, állandóan ébren voltam, gyakran másztam ki-be és járkáltam fel-alá. Borzalmas volt az utolsó 3 hónap. Azt mondták, aludjak, amíg terhes vagyok, utána már úgysem tudok. Nos, a terhesség harmadik trimeszterében kaptam egy kis ízelítőt az átvirrasztott éjszakákból.

Amikor megszületett Fruzsi és hazavittük a kórházból, volt a fejemben egy kép, hogy milyen lesz az új életünk.
Tiszta és rendben tartott lakást képzeltem el, kiságyban alvó babát, hosszú alvási ciklusokkal, na meg magamat, ahogyan 3-4 óránként álmosan mászok ki az ágyunkból, hogy megetessen a picit. De készültem én az éjszakai sírásokra, és biztosan tudtam, hogy türelmes leszek vele éjjel és nappal is. Úgy gondoltam, hogy maximum egy évig maradok otthon, majd rohanok vissza dolgozni.
Sorolhatnám még a listát, de talán ezek a legkiemelkedőbb pontjai.

Ezzel szemben viszont az első felismerés arcon csapott: ez a gyerek nem akar elszakadni tőlem még alvás közben sem. Velem, rajtam akar és tud aludni. Csak és kizárólag. A kiságy jót röhög rajtunk azóta is, mi pedig egymás mellett alszunk mind a hárman. Fruzsinak így jó, és őszintén szólva én is nyugodtan alszom, ha mellettem szuszog, mocorog, ha éhes, rögtön meg tudom etetni, ha felriad, megnyugtatni.
Ez a gyermek nem sír. Csupán akkor, ha nagyon megijed, rosszat álmodik vagy a fogzás miatt nyűgös. Nem hasfájós, nem türelmetlen, nem problémás.

Nos igen, a türelem. Eddig kifejezetten jellemző volt rám, most viszont olyan új dolgokat tapasztaltam, amelyek először ijesztőek voltak és komoly fejtörést okoztak saját magamnak. Igenis türelmetlen és olykor kiabálós vagyok, ha nem sokat alszom éjjel, ha tehetetlennek érzem magam, vagy ha még valamilyen házimunkát gyorsan meg akarok csinálni, de Fruzsi már enne, inna, aludna és ezt hangosan értésemre adja. Néha bizony kiabálok és elfogy a türelmem. Ilyenkor persze irdatlan bűntudatom van, és szégyellem magam nagyon. Szerencsére most már jobb a helyzet, ritkábbak az ilyen türelmetlen szituációk, és már a hangomat sem emelem fel (csak ha másképp nem figyel rám). Idő kellett, míg rájöttem, hogyan tudok változtatni ezen. A kulcsszó az elfogadás volt. Elfogadtam, hogy időnként gyakran kel éjjel, hogy bizony hónapról hónapra változnak a szokásai, hogy már nem marad meg egy helyen, hogy menni kell, látni akar, érdeklődik.

A 7. hónapot tapossuk. Jó látni, ahogy fejlődik és nyitott a világra. Ezzel együtt én is sokat fejlődök és kiismerem magam ebben, a már nem is annyira új helyzetben. De azért gyakran gondolok arra, hogy Fruzsi előtt mit hogyan csináltunk. A legérdekesebb az egészben, hogy bár olyan mintha teljesen más életet élnénk, igazából szépen alkalmazkodott hozzánk ez a gyermek. A reggeli ébredésektől, kávézásainktól kezdve, a hétvégi sziesztákig, tulajdonképpen majdnem ugyanúgy működünk. Mindössze kiegészült a napi rutin egy gyönyörű és tökéletes kisbabával.