Anya-dolgok

2017. április 5. volt a mi nagy napunk. Papíron. Biztos voltam benne, hogy az én lányom pontos lesz és gyors. Hiszen majdnem 9 hónapig minden nap megkértem, hogy időben jöjjön és ne okozzon túl nagy fájdalmat. Megbeszéltem vele, hogy nagyon vigyázunk egymásra. Azt is kértem, hogy ne április elsején szülessen, mert biztos cikizni fogják a suliban emiatt. De persze, nem mindenben hallgatott rám. Április elsején, szombaton hajnalban már úgy ébredtem, furcsa dolgok vannak velem. Reggel mondtam is Zsombornak, itt valami elkezdődött, de azért intézzünk mindent úgy, ahogy terveztük. Reggel még összebújtunk, kávéztunk, megreggeliztem, aztán elindultunk bevásárolni. Ekkor már erősebb fájásokat éreztem, olyan igazi, derékból induló mélyeket. "Nem baj, papa, menjünk Tescoba és Obiba! Muskátlit akarok ültetni, mielőtt Fruzsika megérkezik." El is mentünk, majd az Obi hatalmas polcai között félrehúzódva kicsit meg-megálltam mélyeket lélegezve túlélni a fájásokat. Aztán a Tescoban ugy...

Kellett ez nekem? Miért nem mondta senki, hogy ez ilyen baromi nehéz lesz? Ezt akartam? Most már mindegy. Nem tudjuk visszacsinálni. Vajon jó anya leszek? Lesz hozzá türelmem? Mit fogunk csinálni egész nap? Mi lesz, ha elkezd sírni? Nem fogom elejteni? Jól tartom a kezemben? Olyan apró és törékeny. Rám van utalva. Tőlem függ az élete. Felelős vagyok érte, örökre. Amíg csak élek. Élek. És mi van ha meghalok?! Nem akarok meghalni! Vajon mi lesz utána? Érezni fogom a halált? Meg fognak siratni? Mihez fog kezdeni Zsombor és Fruzsika? Látni fogom őket a halál után? Most miért sír? Egész nap cicin lóg, éhes nem lehet. Mi a baj? Miért nyűgös? Miért nem alszik? Folyton a kezemben akar lenni. Csak ott nyugszik meg és alszik el. Normális ez?! Biztos én rontottam e...