Kellett ez nekem? Miért nem mondta senki, hogy ez ilyen baromi nehéz lesz? Ezt akartam? Most már mindegy. Nem tudjuk visszacsinálni.
Vajon jó anya leszek? Lesz hozzá türelmem? Mit fogunk csinálni egész nap? Mi lesz, ha elkezd sírni? Nem fogom elejteni? Jól tartom a kezemben? Olyan apró és törékeny. Rám van utalva. Tőlem függ az élete. Felelős vagyok érte, örökre. Amíg csak élek. Élek. És mi van ha meghalok?! Nem akarok meghalni! Vajon mi lesz utána? Érezni fogom a halált? Meg fognak siratni? Mihez fog kezdeni Zsombor és Fruzsika? Látni fogom őket a halál után?
Most miért sír? Egész nap cicin lóg, éhes nem lehet. Mi a baj? Miért nyűgös? Miért nem alszik? Folyton a kezemben akar lenni. Csak ott nyugszik meg és alszik el. Normális ez?! Biztos én rontottam el valamit. Ez így nem lesz jó. Rossz anya vagyok. Rosszul csinálom. Nem megy ez nekem. Sose fogok belejönni. Fáradt vagyok. Aludni akarok. Fáj mindenem. Alig bírok aludni. Mire elaludnék, cicit akar. Ennek sose lesz vége. Nem akarom. Nem akaroooom! Valaki mentsen meg!
Az első hónapunk különösen és váratlanul nehéz volt. Fizikailag nem voltam még jól, gyenge voltam és fájt. Őszintén szólva, nem erre számítottam. Azt hittem, úszni fogok a boldogságban, ehelyett ülök csendben az éjszaka sötétjében, szoptatok és próbálok nem elaludni közben. Ránézek és elfog az aggodalom. Senki sem mondta, hogy ez ennyire nehéz lesz, hogy az elején ennyire nagyon nem találom majd a helyem. Sírok. Mikor fogom érezni azt, amit ilyenkor kell?! Amiről mindenki beszél? Hogy milyen csodás az anyaság.
Az első hónapunk a megszokásról és az elfogadásról szólt. Megszokni, hogy most már hárman vagyunk, hogy másképp élünk, és elfogadni, hogy róla szól minden, mi pedig csak másodlagosak vagyunk. Ahogy teltek a napok, úgy lettem egyre magabiztosabb, de mivel minden újdonság volt, nem voltam biztos igazán semmiben. Sógornőm sok cikket mutatott, amelyekből rengeteget tanultam magamról is és Fruzsiról, és persze arról, hogy teljesen normális, ami ilyenkor lezajlik bennem.
Úgy vártam az első sétát, mint gyerekkoromban a karácsonyt. Gondosan kiválasztottam a ruhám, hajat is mostam, és alaposan megterveztem, hogyan jutunk le a harmadik emeletről az autónkban lévő babakocsihoz. Ez a 20 perces séta maga volt a megváltás. Mintha csak 20 év után először léptem volna utcára. Mélyeket lélegeztem, néztem az embereket, de közben végig azon izgultam, vajon Fruzsi mennyire bírja, nem fog-e sírni, nem lesz-e baja.
Május elsején volt egy hónapos. Egyre többet gondoltam a szülés és születés élményünkre, százszor pörgött le újra és újra magamban az a nap. Próbáltam felfogni az ott történteket és helyére tenni mindent magamban. Ez alapozta meg a következő heteket.
És közben elkezdtek jönni a rokonok és ismerősök, amivel egészen új helyzetekkel, érzésekkel néztem szembe...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése